A transzformátor fogalma az elektromágneses indukció elvének felfedezését követően alakult ki a 19. században. 1831-ben Michael Faraday felfedezte az elektromágneses indukciót, amely lefektette az elméleti alapot a jövőbeli áramátalakító berendezésekhez. Az 1880-as évekre a mérnökök kísérletezni kezdtek a feszültség átalakításával váltakozó áram (AC) használatával, hogy megoldják a nagy távolságú{5}}energiaátvitellel kapcsolatos energiaveszteséget. A korai eszközök egyszerű struktúrákkal,-gyakran nyitott mágneses áramkörrel-és viszonylag alacsony hatásfokkal rendelkeztek, mégis megmutatták, hogy a feszültségszintek változtatásával javíthatják az átviteli teljesítményt.
A 19. század végét és a 20. század elejét átívelő időszak a transzformátorok gyors technológiai fejlődésének szakaszát jelentette. Ahogy a váltakozó áramú rendszerek fokozatosan felváltották az egyenáramú (DC) rendszereket, a transzformátorok az elektromos hálózatok központi elemévé váltak. A magyar mérnökök-köztük Déri, Bláthy és Zipernowsky-főszerepet játszottak a zárt-magos transzformátorok fejlesztésében, ami jelentősen növelte a hatékonyságot és lehetővé tette a kereskedelmi alkalmazást. Ezt követően olyan vállalatok, mint a Westinghouse, vezérelték az energiarendszerek szabványosítását, ami a transzformátorok széles körű elterjedéséhez vezetett az energiatermelési, átviteli és elosztó hálózatokon.
A 20. század során a transzformátortechnológia tovább fejlődött és optimalizálásra került. A szilíciumacél magok alkalmazása drasztikusan csökkentette az örvényáram-veszteséget, míg az olajba merülő hűtőrendszerek növelték a nagy-kapacitású egységek működési stabilitását. A növekvő villamosenergia-igény hatására az extra-nagyfeszültségű (EHV) és az ultra-nagyfeszültségű (UHV) technológiák fejlesztése lehetővé tette a nagy-távolságú, nagy{9}}teljesítményű energiaátvitelt. A modern transzformátorok továbbra is javulást mutatnak az anyagok, a szigetelés és a szerkezeti kialakítás terén, ugyanakkor fejlődnek a nagyobb hatékonyság, alacsonyabb veszteségek és intelligens felügyeleti képességek felé.
