Az induktorok alapvető elmélete az elektromágneses indukcióban és a mágneses energiatároló mechanizmusokban gyökerezik. Magában az áram változása mágneses teret hoz létre a vezető körül; fordítva, a mágneses tér változásai olyan elektromotoros erőt indukálnak, amely ellentétes az áram változásával. Ez a folyamat képezi az induktor működésének alapját, és megkülönbözteti az ellenállástól.
Elméletileg az induktor feszültsége és az áram változási sebessége közötti összefüggést a következővel fejezzük ki: $V=L \\frac{di}{dt}$. A $L$ induktivitás értékét a tekercsfordulatok száma, a mag anyagának permeabilitása és az alkatrész fizikai méretei határozzák meg. A nagyobb fordulatszám vagy nagyobb permeabilitás nagyobb induktivitást eredményez, ami viszont erősebb ellenállást biztosít az áramváltozásokkal szemben. Ez az összefüggés illusztrálja az induktor alapvető szerepét az áramkörben: késlelteti az áramváltozásokat.
Ami az energiadinamikát illeti, az induktorok az elektromos energiát mágneses térenergiává alakíthatják tárolás céljából, a következő képlet szerint: $W=\\frac{1}{2}LI^2$. Az energia tárolódik, amikor az áram nő, és visszaengedik az áramkörbe, amikor az áram csökken; következésképpen az induktorok energiapufferként szolgálnak olyan alkalmazásokban, mint a kapcsolóüzemű tápegységek, szűrőáramkörök és oszcillációs rendszerek. Ezenkívül a váltakozó áramú áramkörökben az induktorok frekvenciafüggést mutatnak, -konkrétan az induktív reaktancia ($X_L=2\\pi fL$) a frekvenciával együtt növekszik-, ami kulcsfontosságú elméleti alapként szolgál a nagy{10}}frekvenciás áramkörökben való széles körű használatukhoz.
